Talán mert a szerző más közegben él, talán mert ilyen ő maga, Babó Titti Kristóf verseskötete kivételes a magyar irodalomban. A szegezett árnyu madár formai megoldásaival nyelveket ütköztető, különös világ, amelyben Jancsi és Tündérszép Ilona a XXI. Század elején Bob Dylan, majd a 8000 km/sec szökési sebességű szerelmi bájűrhajózás után a világfa tetején, vágyódva egymásra találnak. A Németországban élő 35 éves szerző munkája a János Vitéz egészen eredeti kortárs megelevenedése.

Balassi kiadó Budapest, 2003.

Babó Titti Kristóf: Karfüst

Babó Titti Kristóf itt közölt színműveiben csak nyomok vannak, melyes kultúrtörmelékek között vezetik (sokszor félre) az olvasót. Azt az olvasót, akinek emez intermediálisnak nevezett alkotások kapcsán nézői pozícióba illenék helyezkednie, de akinek különféle médiumok közbejöttével működő színpadi megjelenítés helyett a szöveg látványvilága nyújtja a szemlélődés lehetőségét. A nyelv kölönféle (térbeli, időbeli) dimenziói valamiféle katasztrófa utáni állapotban leledző fragmentáltságot eredményeznek, ahol az idézetek nem idézetek, csupán csak szétszóródott töredékek többé, ahol a szereplők nem viselnek maszkot, mert önazonosságuk sosemvolt reminiszcencia csupán, és ahol a szereplői megnyilatkozások és a szerzői utasítások olyannyira roncsolt nyelven szólalnak meg, hogy az olvasó-néző nem közlésként, hanem tárgyiasult nyomokként képes érteni azokat. A Németországban élő szerző ugyanis szokatlanul szabadon bánik a magyar nyelvvel, helyesírással, illetve a hagyomány emlékeivel. Egyszerre mai és régies, közönséges és kitalált az a beszédmód, amely az antik kultúra változatos elemeit, a biblikus és liturgikus emléknyomokat, filozófiai és művészeti tradíciókat idézik meg egy-egy pillanatra, hogy azután rögtön ki is billentsék a várhatósághoz szokott olvasói tekintetet biztosnak tetsző irányából. Mintha a nyelv is, akárcsak a művelődés rétegei, törmelék lenne, pusztán az intermediális közeg egyik szelete. A Herceg alakjában fölismerhető Hamlet, a Csongor és Tünde lírai nyelvezetének emléknyomai, a mesemondás ironikus távlatai, a kommersz termékek színrevitele vagy a (neo)avantgárd hatáselemek a kultúra közvetítésében bekövetkező töréseket szemléltethetik, mintha a számítógép képernyőjének felületén előbukkanó rétegek lennének. De megjelenésükben nemcsak folytonos átértékelődés vagy pillanatnyiság igényét jelentik be az elmúlás ironikus felhangjainak ismételgetésével, hanem a művelődést - eszményeitől megfosztottan ugyan, de - nyomon követik a pusztulás folyamatában. Talán azért, hogy az eltűnés folyamatában még megmutatkozhassék, ami eltűnik.

Bednanics Gábor, fisz kiadó Budapest, 2004.